Я ніколи не хотіла їхати за кордон на заробітки. Сестра довго вмовляла мене, адже я постійно позичала в неї гроші і не могла впоратися самостійно. — Що ти тут сидиш, так і залишишся у злиднях. — Боюся, що втрачу чоловіка і не побачу, як дочка росте! — Та вони тільки дякую тобі скажуть! Подивися, який я собі будинок збудувала, подвір’я облагородила. Наступного року синові квартиру куплю. Рідні мене люблять. У результаті я все-таки зважилася поїхати. Сестра допомогла знайти роботу, і я почала заробляти. Робота була важка, але й платили непогано. Перші два роки я взагалі не приїжджала додому. Але коли донька мала випускний у школі, я вирішила зробити їй сюрприз. З’явилася без попередження. І що я побачила? У власному будинку вже господарювала інша жінка. Чоловік знайшов мені заміну, а я ще й гроші відправляла йому на ремонт! Яка ж я була наївна… Потім я дізналася, що коханка вагітна, і мій колишній у свої 45 знову стане батьком.
Habozás nélkül visszatértem Olaszországba, úgy döntöttem, hogy nem térek vissza. A vágy, hogy menjen haza eltűnt. Én is dühös voltam a lányomra, mert nem mondott semmit. Bár akkor még csak 17 éves volt, és talán nem értett meg mindent. Úgy döntöttem, hogy pénzt keresni a ház Lesya és magamnak, valamint a tanulmányait. Azt terveztem, hogy két lakást vásárolok a közelben. Bár egész életemben egy házról álmodtam, megszoktam, hogy a saját udvarommal élek. Fokozatosan a lánya végzett, találkozott egy sráccal, és úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Aztán visszajöttem. Kedveltem a vejemet. Odaadtam nekik a lakás kulcsait, és megkértem őket, hogy nézzenek meg egy helyet maguknak. Folyamatosan segített pénzzel és ajándékokat küldött. Amikor az unokám megszületett, az volt a legboldogabb nap mindannyiunk számára. évek teltek el. Az ifjú házasok vettek nekem egy egyszobás lakást, kibérelték, maguknak vették a pénzt.
Nem bántam. Most 55 éves vagyok. Annak ellenére, hogy nem vagyok öreg, úgy érzem magam, mint a 70-es években. szörnyen fáradt vagyok. Az elmúlt két évben arról álmodtam, hogy hazatérek. Olaszország soha nem lett a szülőhazám. Egyszer bevallottam ezt az erdőt. Azt kérte, hogy várjon még egy évet, mondván, hogy az ország helyzete instabil. De néhány hónappal ezelőtt, a válasza megváltozott. – Anya, gyere hozzánk! Hagyd abba a munkát, itt az ideje, hogy magadnak élj. Beleegyeztem. Megérkeztem, Lesya azt mondta, hogy velük kell maradnom, amíg a bérlők a hónap végén elköltöznek. Nagyszerű lehetőség volt időt tölteni az unokáimmal.
És most eljött a költözés napja. A vejem bepakolta a cuccaimat a csomagtartóba, és elindultunk. “Nincs a közelben a lakás?”Megkérdeztem. “Ez egy 20 perces séta”-válaszolta a Vej. “Ó, azt hittem, hogy nagyon közel van”, kissé ideges voltam. de hirtelen megérkeztünk egy kis magánházba. Szép és modern, hangulatosnak tűnt. A veje megállt, majd Lesya azt mondta: “Anya, tudom, hogy mindig is egy házról álmodtál. Hagyja, hogy a bérlők továbbra is a lakásban éljenek, nyugdíjazással további jövedelme lesz.
És a gyermekeim és én gyakran eljövünk hozzátok és játszunk az udvaron. – Mennyi pénzből vetted meg a házat? – A férfinak volt egy telke, és ő maga építette a házat. Kicsi, csak két szobával rendelkezik, de a konyha tágas, esetleg nappali. Minden van a kényelemért! – De drága… – megtakarítottuk a pénzt, amit küldtél, plusz a bérlők fizették a lakbért. Azt mondhatod, hogy a ház az Ön költségére épült. Nem tudtam visszatartani a könnyeket. Teljesen váratlan volt.
Végül Lesya hozzátette: “sajnálom, Anya! Megértem, min mentél keresztül. Aztán apám megparancsolta, hogy hallgassak, és ne avatkozzak közbe, Ezért engedelmeskedtem. – Lányom, már régóta bocsánatot kérek tőled! Átöleltük egymást, és sírtunk. Most én vagyok a legboldogabb nagymama a világon. Végül megértettem, miért kérte Lesya, hogy ne rohanjak vissza. Javításokat végeztek a házban. Manapság a fiatalok gyakran velem hagyják gyermekeiket. Csináltunk egy hintát és egy játszóházat az udvaron. Még egy kis részmunkaidős állást is találtam, hogy ne kelljen itt ülnöm. Szereztem egy barátot. Ki tudja, talán még nem késő újrakezdeni?
