A nevem Oksana, és több mint 10 éve dolgozom Olaszországban egy konzervgyárban. Nem a jó életért mentem el – a fiamat kellett talpra állítanom. Elég pénzt kerestem ahhoz, hogy egy neves egyetemen tanulhasson, vettem neki egy autót, és egy szép összeget adtam neki az esküvőjére. Most egy informatikai cégnél dolgozik, és jól keres. Szerhij mindig azt mondja: “Anya, gyere haza. Nem kell olyan keményen dolgoznod. Egyedül is boldogulok!
De hogyan mehetek vissza? Visszajövök, és egy régi, hámló falú lakásban fogok ülni, majd pénzt kérek a fiamtól? Nem, dolgozni fogok. Szeretnék pénzt keresni az öregkoromra, javításokat végezni, esetleg nyitni egy boltot európai termékekkel. És Olaszországhoz vagyok szokva. De ezúttal úgy döntöttem, hogy karácsonyra hazajövök. Szergej a vasútállomáson várt rám a menyével, Olgával. Ennyi évvel később még mindig nem szoktam hozzá a hangszínéhez és a szeméhez.
Ő egy vidéki lány, ami nem jelenti azt, hogy gazdag vagy elkényeztetett. De a modora… mintha ő lenne a legokosabb, és én csak egy szolga lennék neki. Úgy jár, mint egy királynő, talán koronával az űrben. Mindent előkészítettem az ünnepre, mint régen: galuskát, töltött káposztát, kutiát, halat, fánkot.
Hoztam néhány ajándékot Olaszországból, hogy a gyerekek kipróbálhassanak valami finomat. Annak ellenére, hogy 12 órát töltöttem a buszon, mégis eljutottam a tűzhelyig. Otthon is elkezdtem egy nagytakarítást, és úgy döntöttem, hogy fel kell frissítenem a bútorokat. Amikor leültünk vacsorázni, hogy szünetet tartsunk, elhatároztam, hogy felteszek egy kérdést, ami már két éve gyötör egymás után – az unokákról. Néhány barátom már bébiszitterkedik, én pedig még mindig várom a család bővülését – Olja, te mikor kezdesz el gondolkodni a gyerekeken?
Fogy az idő, meg akarom várni az unokáimat – kérdeztem óvatosan. Felnézett, és alig visszafogott mosollyal válaszolt: – És mikor veszel nekünk külön lakást? Megdermedtem, kanállal a kezemben. “Mit mondtál?” – kérdeztem újra, nem hittem a fülemnek. “Mindent, amit hallottál. Már be vagyunk zsúfolva egy bérelt lakásba. Talán segíthetne nekünk a lakhatásban, ahelyett, hogy a gyerekekről kérdezősködik – tette hozzá kihívóan.
– “Akkor vegyek neked egy lakást?” Nem bírtam ki. Szerhij úgy döntött, közbelép: “Anya, Olja csak viccel. Félreértetted. – Viccel? “Jó vicc – tette le a tányérját -, ő maga is célozgat rá: – Ha a fiának vett egy autót, a menyének is adjon egy lakást. “Hát nem mondott még le eleget érted, Szergej? Nem aludtad át az éjszakát, nem vesztetted el az egészségedet? Olja folytatta:
“Hát, jól érzed magad Olaszországban.” “Szóval nekem kell tovább szántanom, hogy itt jól érezd magad? Talán az unokáimat is megveszed lakásnak? A fiam megpróbálta hatástalanítani a konfliktust: “Elég volt mindkettőtöknek! Anya, azért jöttetek, hogy megünnepeljétek a karácsonyt, nem azért, hogy veszekedjetek. De az ünnepi hangulatot már elrontotta. A menyem dacosan átment egy másik szobába, hangosan becsapva az ajtót. Én ott maradtam az asztalnál ülve, és a fiamat néztem.
A szemei fáradtak voltak. “Nem maradsz csendben?” – kérdeztem. “Anya, most ne beszéljünk” – válaszolta csendesen. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Az agyamban csak úgy zakatoltak a gondolatok: Kinek élek? Miért hallok ilyen szavakat mindazok után, amit tettem? Nincs szükségem többre tőlük. Csak azt akartam, hogy a menyem hálás legyen. Azt akartam, hogy a fiamnak normális családja legyen, ahol tisztelnek, és nem úgy kezelnek, mint egy bankautomatát. Hogyan éljek tovább? Talán vissza kellene mennem Olaszországba, keresni egy kis pénzt magamnak, és hagyni, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak?
