„A férjemmel több mint 40 éve vagyunk együtt. Tavaly újabb házassági évfordulót ünnepeltünk bőségesen. Egész életünkben keményen dolgoztunk együtt a farmon. Soha nem mentünk nyaralni, soha nem mentünk moziba, színházba vagy vidéki vacsorákra. Most, hogy nyugdíjasok vagyunk, élvezni akarjuk az életet. Úgy gondolom, hogy megérdemeljük. De mások ujjal mutogatnak ránk, sőt gúnyolódnak rajtunk. Mert szerintem még mindig otthon kellene ülnünk és panaszkodnunk a helyzetünk miatt. És én ezt nem akarom!”
Mikor kellett nekem tényleg élnem?
Beleszerettem a tanyán való munkába. Aztán beleszerettem abba a férfiba, aki velem együtt gondozta azt a farmot. Több mint 40 éven át kéz a kézben, harmóniában jártunk, soha nem panaszkodtunk, hogy valamit el kell végezni, vagy korán keltünk, amikor feljött a nap.
Voltak állatok, amikre vigyázni kellett, és jó néhány hektár. A férjem hajnalban kiment a földekre, és hazajött, amikor besötétedett.
Közben én vigyáztam a kertre és az állatokra. Voltak teheneink és birkáink, és elég csirkénk, hogy legyen tojás.
Csak disznókat kellett levágnunk.
Természetesen a mezőn dolgoztam.
Mindig volt mit csinálni. És igyekeztünk mindent magunk csinálni. A többiek elmentek nyaralni, mi pedig gyomláltuk a répát, vagy elkezdtük az aratást.
Így néz ki egy gazda munkája. Vagy legalábbis régen így volt. Most néhányan megengedhetik maguknak, hogy kényelmesen éljenek. Mi nem engedhettük meg magunknak. De nem panaszkodtunk. Ehelyett mindig azt mondtuk magunknak, hogy egy nap majd jobb idők jönnek számunkra, és elkezdünk majd igazán élni.
boldog pár sétál a tengerparton
És ezt tettük.
Korábban azt mondtuk: „Nem mennek sehova, nem mennek sehova.” Néha gúnyt űztünk belőle. Most már azért is ujjal mutogatnak ránk, mert 60 évesek vagyunk, és végre elkezdtük élvezni az életet.
Elmegyünk valahova, elmegyünk moziba vagy étterembe.
Nemrég posztoltam képeket a vacsorámról. Sok FB barátom van, és az ételek finomak és szépen tálaltak voltak, ezért úgy döntöttem, hogy csinálok egy mini reklámot az étteremnek.
A képek alatt olyan kommentek voltak, hogy „Ki nem engedheti meg magának, hogy gazdag legyen”, és egy kicsit sajnáltam őket. De egy komment igazán feldobta a kedvemet. Valaki azt írta:
Legalább egy pár, aki nem nyafog örökké, hanem csak élvezi az életet.
Örülök, hogy vannak emberek, akik nem vetnek meg minket azért, mert élni akarunk. Mikor lenne erre időnk? Egyre öregebbek és öregebbek leszünk. Kérésem mindenkinek: nem érdemes hallgatni arra, amit rólunk mondanak. Tegyük azt, ami örömet okoz nekünk. Végül is ez a mi életünk, és senki sem fogja helyettünk élni.
