Larisza a falnak dőlve sírt. – “Megőrültél? Sírsz a férfiak miatt? Nem érnek annyit! Szedd össze magad! – Az én Ványám megéri. Tudod, milyen… -Milyen?” Katya még kíváncsi is volt. – “Ó, úgysem értenéd meg. Az egyetlen gondod a kisfiú, aki édesen horkol a kiságyában – és Larysa a szülőszoba felé biccentett. Már mindenkit felhívtam. “Nefedova, még nincs itt az ideje, hogy hazamenj. Fel kell öltöznöm” – kérdezte szarkasztikusan a takarítónő. –
De senki sem jön értem – Larysa már nem tudta visszatartani a könnyeit. “De hát itt van, a régóta várt hívás a férjétől. Hol vagytok? Úton vagyok!” Larysa kiugrott az ágyból, de hamar magához tért, amikor ismeretlen hangot hallott a telefonban.
-Ki vagy te? Hogy érted azt, hogy “bukfencezni”? Nem értelek téged. Larysa leült az ágyra, és figyelmesen hallgatta… Az ablakhoz ment, és szomorúan felemelte a kezét. A szobatársai még a pakolást is abbahagyták, és némán néztek rá. – “Mondd el, mi történt, te kő! Össze-vissza bukdácsol, és még csak nem is látszik rajtad” – folytatták a szomszédok.
De Larysa nem akart hallani semmit. – “Szia, anya. Tudtad? Igen, az italboltban van. Apáddal jössz? Oké, várlak – tette Larysa a telefont az éjjeliszekrényre, és pakolni kezdett. A vajúdó nők együtt hagyták el a kórtermet. Nevettek és mosolyogtak, kapcsolatokat cseréltek. Larysa szülei eljöttek érte, ahogy ígérték. Mindenki hazament. Minden újdonsült anya annyira boldog volt, hogy még azt is elfelejtették kideríteni, mi történt Vanecskával. Holnap már nem is fognak emlékezni rá.
