Toma a hóban vánszorgott a férje sírjához. Kinyitotta a kis kerítést, és megnézte a férje portréját. A szeme szomorú volt, és a szája sarka kissé felfelé húzódott, mintha mosolyogni készülne. Örült, hogy lát valakit, aki eljött hozzá. De a síron friss szegfű volt. Furcsa volt, mert általában a férfi szülei mindig hívnak, hogy együtt menjenek a sírhoz. De lehet, hogy a barátai voltak.
Nem sokkal később egy fiatal lány egy kisgyermekkel odalépett a boltoshoz. Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok, de én a férje szeretője vagyok. A szörnyű baleset előtt szakítottunk, amelyben meghalt. Nem tudott a gyermekről. Az ő gyereke, Kosztya a neve, kétéves. Hidd el, ő csak téged szeretett… – Mi… Hogy merészeled, mit akarsz? – Tamara, kérlek, hallgass meg. Vidd magadhoz Kosztyát… Nincs már sok időm hátra, az orvosok azt mondták, néhány hónap. Már nem tudom, kihez fordulhatnék. Megvan a száma,
a férjétől vettem el, amíg aludt. A biztonság kedvéért, de úgy gondoltam, jobb, ha elmondom az igazat. Tamara megijedt, és vegyes érzései voltak. Megtudta, hogy a férje megcsalta, hogy van egy gyermeke, és hogy a szeretője hamarosan meghal. Ezért egyszerűen elszaladt a temetőből, beült a kocsijába, és hazahajtott. Egy hónappal később felhívta egy idős asszony, és remegő hangon közölte vele, hogy az unokatestvére meghalt. Az asszony az édesanyja volt, és megkérte, hogy jöjjön el Kosztyáért. Toma azt hitte, hogy a gyerek ártatlan.
Különösen azért, mert ő Szerjozsa féltestvére, ő pedig a férjével él. Szégyen lenne, ha a féltestvére miatta kerülne árvaházba. Toma elment. Amikor belépett a lakásba, észrevette, hogy az idős hölgy teljesen kimerült, és valószínűleg már nem sok ideje maradt. Egyértelmű volt, hogy képtelen volt szemmel tartani a kétéves gyermeket. Kosztya pedig csak az apja másolata volt. Toma a karjába vette a fiút, nyugodt volt. Összeszedte a holmiját és az iratait, és hazavitte.
Eleinte nehéz volt a gyerek közelében lenni. Még a gabonapelyhet is szándékosan felborította. Toma hirtelen dühös lett Kosztyára, és kiabálni kezdett. A fiú könnyes szemmel lépett oda hozzá: – Ne kiabálj, anya – mondta. Toma a karjába vette Kostikot, és szorosan átölelte. Nincsenek más gyerekek.
