Amikor a fiam egy hónapos volt, a férjem meghívta az összes rokonunkat egy mini-ünnepségre, aminek az lett a vége, hogy a gyermekünk megbetegedett, és fertőző kórházba kerültünk. A mi kórtermünkben öt másik anya volt a gyerekeikkel és egy plusz kiságy volt. A tesztek és vizsgálatok káoszában észrevettem egy magányos gyermeket, akit mindig felügyelet nélkül hagytak. Sem a nővérek, sem az anya nem mutatott iránta érdeklődést. Amikor érdeklődtem, megtudtam, hogy elhagyott gyermek volt.
Etették, injekciókat kapott a menetrend szerint, és semmi több. Mivel nem tudtam ellenállni, egy nap odamentem a babához, és egy kedves és nyugodt kéthetes kisfiút találtam, aki szokatlan érettséggel nézett rám. A szívem megszakadt a fájdalomtól, amikor az édesanyja vigasztalása nélkül kellett elviselnie az injekció okozta fájdalmat.
.Egy nap, amikor észrevettem, hogy pelenkára van szüksége, szóltam a nővérnek, de ő azt javasolta, hogy várjam meg, amíg hoznak neki pelenkát, mert ez nem az ő dolga. Ezt nem bírtam elviselni, és a saját kezembe vettem az ügyet. A látvány sokkolt. A csecsemőnek kiütései és sebei voltak a rossz higiéniától. Miután megmostam és bekentem, elvettem a fiam ruháit, mert nem volt neki.
A viselkedése szinte azonnal javult, zöld szemei ragyogtak az élettől. Amikor a nővér hozott egy üveg tápszert, felhördült, ami szokatlan volt. Amikor megnéztem, azt találtam, hogy a tej túl hideg volt. Panaszt tettünk a kórházi személyzet ellen, a kórtermünk egyik bloggerének támogatásával. A zajt követően a baba jobb ellátást kapott, beleértve a minőségi ruhákat, bőrápolási termékeket és a jó táplálást. Ezeknek a lépéseknek köszönhetően több potenciális szülő is érdeklődést mutatott a baba iránt. Egy kis figyelem és együttérzés megváltoztatta ennek a gyermeknek az életét, emlékeztetve minket az egység és az emberség erejére.
