Egy gyönyörű tavaszi reggelen, amikor munkába sétáltam, egy 12 éves fiúval találkoztam, aki hátizsákjával sírva sétált. Észrevettem, hogy a körülötte lévő emberek vagy nem vesznek róla tudomást, vagy csak aggódva néznek rá, de senki sem akart odamenni hozzá. Kicsit aggódtam, ezért úgy döntöttem, hogy odamegyek a fiúhoz, és megkérdezem, mi a baj. “Miért sírsz, fiatalember?”
– kérdeztem mosolyogva és nyugodt hangon.A fiú könnyes szemmel nézett rám, és azt mondta: “Ma korán mentem az iskolába, de zárva volt, és az órák elmaradtak. Nem hallottam róla semmit, és csak úgy korán kellett kelnem. Anyuék dolgoznak, a kulcsaimat pedig otthon hagytam. Nem tudom felhívni őket, mert lemerült a telefonom.
– Ne aggódj, megoldjuk. Nem kéne így sírnod. Már felnőtt vagy – mondtam, próbáltam vigasztalni -, emlékszel a szüleid telefonszámára?” “Nem emlékszem” – válaszolta. “Talán le van írva valahova” – javasoltam. A fiú megrázta a fejét, és a szemei ismét könnyekkel kezdtek megtelni. Próbáltam megnyugtatni azzal, hogy elmondtam neki, hogy meg fogjuk oldani ezt a helyzetet. Mondtam neki, hogy a közelben dolgozom, és odamehetnénk feltölteni a telefonját.
Beleegyezett, és elmentünk a munkahelyemre. Szerencsére volt nálam egy töltő, ami illett a telefonjához, és azonnal bedugtam. Felhívtam a szüleit, akik meglepődve hallottak felőlem, és megköszönték a segítségemet.
Fél órával később megérkezett a fiú apja, és hazavitte. A munkahelyemen a kollégáimmal sokáig vitatkoztunk erről a helyzetről, és viccelődve dadának neveztek. De megérte, hogy újra mosolyogni láthattam ezt a fiút. Csak azt kívánom, bárcsak senkinek ne jutott volna eszébe, hogy segítsen rajta előttem!.
